"Úgy döntöttem, gazember leszek." Az összes közül a legnagyobb ki írta és én remélem talán azok közül ki elhatározta.

Az ember méltósága, az önbecsülése.... olyan drága kincs, hogy ha azzal fizetünk, mindig túl nagy árat fizetünk...

( Jorge Bucay: Életmesék )

Hímneműnek lenni, születés kérdése.
Férfinak lenni, kor kérdése.
Úriembernek lenni, választás kérdése.

A szeretet csöndes és józan:nem ordít, nem liheg.

"Elkezdeni könnyű. Meggondolatlanul belevágunk egy kapcsolatba, egy háborúba, egy vállalkozásba, és aztán, amikor pedig már rég be kellett volna fejezni őket, még mindig küszködünk velük. Az ember könnyen kezd, nehezen fejezi be. Így van ez az irodalomban, az ivászatban, a szexuális életben, a lelki természetű kapcsolódásokban."

"Mindenkit szeress, ne sokban bízz, ne bánts senkit, ellenséged inkább féljen, minthogy legyőzd, barátodat szívedre rejtsd, szidjanak hallgatásért, ne beszédért."

"Bizonyos szint fölött az ember nem megy bizonyos szint alá."

"A kis herceg némi kis szomorúsággal kigyomlálta az utolsó majomkenyérfa-hajtásokat is. Szentül hitte, hogy soha nem fog visszatérni többé. De aznap reggel nagyon-nagyon jólestek neki ezek a megszokott munkák. S amikor utoljára öntözte meg a virágot, és be akarta borítani a burájával, egyszeriben sírhatnékja támadt.
- Isten veled - mondta a virágnak.
A virág azonban nem felelt.
- Isten veled - ismételte.
A virág köhintett. Ezúttal azonban nem azért, mintha megfázott volna.
- Ostoba voltam - mondta végül a kis hercegnek. - Kérlek, ne haragudjál rám. Próbálj meg boldog lenni.
A kis herceget meglepte, hogy nem kap semmiféle szemrehányást.
Tanácstalanul állt, kezében a burával. Sehogy sem értette a virágnak ezt a kedves szelídségét.
- Hát igen, szeretlek - mondta a virág. - Te persze még csak nem is sejtetted, de ebben én vagyok a hibás. Különben nem is fontos. Te azonban éppen olyan ostoba voltál, mint én. Próbálj meg boldog lenni... Hagyd békén azt a burát. Nem kell.
- De a szél...
- Egyáltalán nem vagyok olyan náthás... Virág vagyok: jót fog tenni az éjszaka hűs levegője.
- De az állatok...
- Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat. Állítólag olyan szépek. Meg aztán ki más látogatna meg? Mert ami téged illet, te messze leszel. A vadállatoktól pedig egy csöppet sem félek. Nekem is vannak karmaim.
És ártatlanul megmutatta a négy tövisét.
- Ne ácsorogj itt ilyen ügyefogyottan - tette hozzá. - Idegesítő... Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.
Nem akarta, hogy a kis herceg sírni lássa. Kevély virág volt."

„Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire búrát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.”

Amikor megöleljük egymást, elengedjük a kötelékeket.
Egy pillanatra elveszítjük azokat a dolgokat, amik elvették a nyugalmunkat, békénket, lelkünket.
Amikor átöleljük egymást, leengedjük a védelmünket, és engedjük, hogy a másik közeledjen a szívünkhöz. A karok kitárva, s a szívek egyedülálló módon ölelkeznek.
Mert semmi sem fogható egy öleléshez...

Ölelés a "szeretlek"-ből. Ölelés a "milyen jó, hogy itt vagy" érzésből. Ölelés a "Segíts nekem". Ölelés a "Hamarosan találkozunk"-ból. Vagy átölellek, mert "Hiányoztál!"
Ölelés...
Amikor megöleljük egymást, többek vagyunk, mint kettő; család vagyunk, tervek vagyunk, álmok vagyunk!

Tedd vagy ne tedd! DE sohase próbáld!!

"Egy párkapcsolatban...: Egymásnak békéje, és nem problémája vagyunk.... "

„Ne fogadj el semmit igazságnak, ami szeretet nélkül van! És ne fogadj el semmit szeretetnek, ami igazság nélkül van!”

És milyen igaz, minden mondata... :

Félünk szeretni, de szeretve akarunk lenni.
Félünk az egyenes választól, de szeretünk kérdéseket feltenni.
Félünk az őszinteségtől, de mindig elvárjuk, hogy mások azok legyenek hozzánk.
Félünk megtenni az első lépést, de várjuk, hogy mások megtegyék azt felénk.
Félünk a nyitottságtól, de minket nem gátol meg semmi abban, hogy másokat megbántsunk.
Félünk bízni, de megsértődünk, ha más nem hisz nekünk.
Félünk feleslegesnek lenni, de elhanyagoljuk a szeretteinket.
Félünk döntést hozni, ezért mindent a sorsra hagyunk.
Félünk a felelősségtől, ezért másokat vádolunk a mi hibáinkért.
Félünk nyilvánosság véleményétől, de másokat könnyen elítélünk.
Az mondjuk „nem szeretsz”, csak azért, hogy valaki bebizonyítsa az ellenkezőjét.
Azt mondjuk „fázom”, amikor azt szeretnénk, hogy valaki megöleljen.
Azt mondjuk „én is téged” amikor szeretetről van szó, úgy, mint ha csak másik ember érzéseire válaszolnánk, de nem vállalnánk a sajátjainkat.
Azt mondjunk „nekem mindegy”, amikor valami megérintett minket, és fáj.
Azt mondjuk „maradjunk barátok”, de nem áll szándékunkban barátkozni.
Azt mondjuk „anyu, apu, ne avatkozzatok bele az életembe!”, de minden problémánkat rájuk zúdítjuk.
Azt mondjuk „már semmit nem akarok tőled”, amikor azt akarjuk megkapni, ami számunkra fontos.
Azt mondjuk „régen nem ilyen voltál”, miközben mi is mások voltunk.
Azt mondjuk „nem akarok élni”, amikor szeretnénk, hogy valaki felvidítson.
Azt mondjuk „ez nem a legfontosabb”, amikor saját magunkat meg akarjuk győzni, hogy bele kell törődnünk valamibe.
Azt mondjuk „megcsinálom”, amikkor segítségre van szükségünk.
Azt mondjuk „jó nekem nélküled”, miközben erőlködve keresünk valakit, aki kitölti az űrt az életünkben.
Azt mondjuk „hiszek neked”, amikor a bizalom hiánya kínoz minket.
Azt mondjuk „direkt csinálod ezt!”, miközben mi is ugyanezt csináljuk.
Azt mondjuk „már elfelejtettelek”, amikor megállás nélkül gondolunk rá.
Azt mondjuk „akkor vége”, mikor azt akarjuk, tovább folytatódjon, de a mi elvárásaink szerint.
Azt mondjuk „nem vettem fel a telefont, mert elfoglalt voltam”, miközben csak féltünk beszélni.
Azt mondjuk „mindig”, „soha”, -közben nem vagyunk tudatában annak, hogy ezek a szavak mit is jelentenek-, ha azt akarjuk, hogy szavainknak meggyőzőek legyenek, és nem vagyunk képesek ezt tettekkel bebizonyítani.
Annyit minden mondunk, de mikor szükség lenne egy nyílt tekintetre és fontos szóra – összeszorítjuk a szánkat, lenyeljük a szavakat és elnémulunk. Utána újra folytatjuk ezeket az üres szólamokat. Később „gondolatban”, összerakunk egy kiváló monológot a fejünkben az összes jelentős szóval, tekintettel, mint a filmeken, és a következőkben magunknak adjuk meg a választ a megfelelő mondatokkal… Egy kiváló színház egy magányos színésszel.

Valahonnan erőt kellene meríterem, de kurva sokat. Szóval tedd a kezed a tévére és küldjetek energiát, mert hatalmas a fa és élezni kellene a fejszét. Tudom, keressek kisebbet de ilyen vagyok. Ellenben ilyen lemerült akkumulátorral tengeralattjáró még nem merült le. (még magamt is megszédítem a metafórákkal) Szóval kócsingolom magam, de ha van valakinek felesleges kraft, akkor pattintsa már át légyszi. Ígérem hasonló szorult helyzetben visszaadom, vagy segítek koldulni.

"Amikor a tudatlanság ordít, az intelligencia hallgat.
A te békéd és nyugalmad többet ér."

Hogy repül az idő és milyen rég jártam erre.

De legalábbis nem vagy egyedül ha kitör egy csetepaté. (Ez egy válasz X üzenetére (2020. 12. 08. kedd 09:25), amit ide kattintva olvashatsz)

Mindig jo erzes, ha egy regi barat kikoti a lovat a kocsma ele es latom, ahogy ujra belep az ivoba. Tudom, hogy megint jo tarsasagban leszek....

Az a baj a tul jo kulsovel, hogy sok esetben akadalyozza a jellem pozitiv fejlodeset.