Jobbágy Károly : Tanítás

"Aki szeret,
annak
varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen
meglehet,
hogy felvarrja más.

Aki szeret,
annak
hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen
meglehet,
hogy meghallgatja más.

Aki szeret,
azzal
sose légy morc, goromba,
mert könnyen
meglehet,
hogy rámosolyog más.

Aki szeret,
szeresd!
s öleld meg naponta!
mert könnyen
meglehet,
hogy megöleli más.
És akkor
- hidd el! -
nem ő a hibás."

Őszinte-vers

Őszinte vetésnek őszinte tája

Őszinte gyümölcsnek őszinte fája

Őszinte hegedű őszinte húrja

Őszinte szívnek őszinte szója

Őszinte folyónak őszinte tója

Őszinte levegő őszinte sóhaj


Őszinte mondat, őszinte hallgatás

Őszinte szem, és őszinte vallatás

Őszülő testben őszinte halál

Őszinte vágyat kelt, de mégsem talál

őszinte hevület őszinte esélye

őszinte gyomornak őszinte fekélye


Láttam a jövőt egy látszatvilágban

Megmondom őszintén

Bánom, hogy láttam

Sebesre verve őszinte szóval

Hányatva, kérve útravalóval

Hol van a szeretet, mi ez a törvény

Őszinte tisztelet, jöjjön az örvény

Vigyen a mélybe, hogy megtisztulhassak

Őszinte szélben átmosódhassak

Átlátszó lelkem feloldódhatna

Őszinte szemedben megnyugodhatna.

Gyakran eljön


Éjjel meglátogatott.
Azt mondta: szeret engem. Sok-sok nap óta
figyel engem. Szeretne több nevetést látni az arcomon.

Megsimogattam nagy hűvös haját:
az szikrázott, mint karácsonykor a csillagszóró.

Meg akartam csókolni.
Huncutkásan megfenyegetett.

Aztán megígérte, hogy gyakran eljön.
Végtelenné tágult szobámon a puszták illata remegett át,
s mi labdázni kezdtünk nagy, zöld csillagokkal.

(Dsida Jenő

Üzenet

Milyen érzés,hogy nem vagy velem?
Azt csak én tudhatom,de nem feledem!
És ha kérded,téged vajpn feledlek e?
Ezt sem tudom,de megtehetem.

Szeretnéd hogy tovább álljak?
Csak kérned kell és élek a mának.
Beléd szerettem,ezt nem tagadom,
Szerettelek nagyon...de nagyon...

Tudom,te már elfeleddél.
Talán nem is nagyon szerethettél.
De elhigyjem ezt?nem tehetem.
Mert a csókod,én sosem feledem.

Nem hiszem,hogy nem szerettél!
Azt sem,hogy már elfeledtél!
Csak olvasd ezt a levelet,
És tudd meg,így még senki sem szeretett!

Ma láttam,hogy csörög a telefon...
Itt volt végig,azt asztalon....
De nem vettem fel,így jött egy üzenet,
Keresett az,ki eddig nem keresett.

Csak fekszem tovább az ágyamon.
Most kellek,hogy már rádhagyom?
És ha nekem már van valaki más?
Mit csinálsz,ha keserű lesz a vallomás?

Talán lehetne is...egy új szerelem...
De még nem tudja se ő,sem pedig te.
Ezt én sem tudhatom...
Övé a döntés,én csak súghatom.

Még nem is ismer,én sem őt.
De elég volt pár szó,hogy érdeklődj?
Látod,hihetetlen...és alig értem.
Csak magára vonza tekintetem.

Még várok,de nem siettetem.
Nem akarom,hogy elkergessen.
Hisz a szíve akár a gyémánt.
Pont olyan,kire az enyém csak várt.

De ha ez ígaz és én rá találok,
Elhoznám neki,az ígaz boldogságot.
Mert akit én igazán szeretek?
Boldogtalan mellettem,többé már nem lehet.

De várj...félelem lett bennem...
Talán pont ezt akarja éreztetni velem?
Elérje hogy megszeressem,
Majd egy mondattal: NE KERESSEM.

Ki tudja...még az is lehet...
Aztán meg csak rajtam nevet...
De mi van ha mégsem?
Megbántom,hogy nem is érdemelte.

Érdekes gondolatok támadtak bennem.
A képeit nézegetem,ücsörögve,csendben.
És nézd,ismerős érzés e tekintetben...
Ugyan az,mit már magamban eltemettem.

Kedvesem,én már itt lezárom.
És csak remélem,ezt meg nem bánom.
A sok szépet mit adtál,
Elnyomja az,mivel eddig bántottál.

Ebből már mégsem kérek,
Ne is keress,csak ha majd én kérlek.
Ha egyszer ismét hiányzom,
Gondolj arra,néha én is hibázom.

Tudod mi az érdekes?
Hogy senki nem tökéletes.
De valakit még szeretni fogsz,
És kérni fogja: szeresd.

Van akit már én is tudnék szeretni,
Mellette nem is kéne feledni.
Nem is ismer,nem is ismerem,
Lehet,hogy ő az,de lehet,hogy mégsem.

Ha valaki még nem ismerné.

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt,
elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.
E legenda őse hindu,
s oly igaz, hogy aki hallja,
nem lehet, hogy meg nem indul.

Szóval az Úr legelőször
férfiembert alkotott,
ezzel teltek hosszú évek,
nappalok és alkonyok,
ami szép volt, ami jó volt,
mindent ebbe fektete,
ő maga is megcsodálta,
mire készen lett vele:
domború mell, magas homlok,
sziklát görgető karok,
és a többi. részletezni
nem is nagyon akarok,
szeme, füle, lépe, mája,
lába is, hogy lépne rája,
hogy így visszagondolok,
csupa, csupa jó dolog.

No de közben hiba történt:
elfogyott a nyersanyag,
míg a féri ily remek lett,
a szegény nő megfeneklett,
rá már semmi sem maradt.
Ám az Isten azért Isten,
véghetetlen bölcsessége
mindig jó dolgokra inti,
tudja, hogy ha segít magán,
az isten is megsegít.
Hogy ily nagy volt a probléma,
csak merészebb lett ő attól,
és nekiállt nőt csinálni
- ahogy azt ma mondanátok-
mindenféle műanyagból.
Volt abban a nőben minden,
bizony nem lesz könnyű dolgom
véges-végig elsorolnom.

Az ezüsthold kereksége,
pálma sudár merevsége,
őszi felhő mélabúja,
mélyhegedu néma húrja,
őzikéknek kecsessége,
majmok csacsi fecsegése,
május üde tavaszsága,
csörgőkígyó ravaszsága,
fák közt nyögő szél fuvalma,

bősz oroszlán rémuralma,
páva tolla, pulyka mérge,
gyáva nyúlnak rettegése,
kis verébnek puha pelyhe,
illatozó rózsa kelyhe,
mérges fullánk kis darázsba',
felparázsló tuz varázsa,
csorgatott méz édes íze,
szomjúság a tiszta vízre,
nyári zápor, rét keserve
tél dühétől szétseperve,
bátor tigris vad haragja,
kis pacsirta trilla-hangja
és a többi, és a többi,
az is, ami ki lett hagyva.

Nem volt már a férfi árva,
mert az Úr az új teremtményt
neki adta illetoleg
rásózta az ő nyakára.

Nem telt bele alig pár nap,
hát az Úrhoz mén a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti.

Uram! - így szól - kezed mért ver?
Rettenetes egy teremtmény,
akit adtál, az a némber.
Szája be nem áll, ha fecseg,
egyszer nyugös, másszor beteg,
minden semmiségért zokog,
és veszélyes és szeszélyes,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok,
Máskor. hogy is mondjam. mohó!
Izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
csak az a baj, hogy sose jókor.
Elpusztulok vele élve,
így könyörgök: vedd őt vissza!
Nincs szükségem feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom nincs belole hasznod,
nem erőszak a disznótor,
visszaveszem én az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát megint csak jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
de hiányzik az a némber,

ettől vagyok én most bajba',
hiányzik a dalos ajka,
milyen kedves, mikor fecseg,
megható, ha néha beteg,
hogyha szenved, hogyha zokog,
s milyen hálás, milyen boldog,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok.
Mámorító, mikor mohó
izzik,mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
sose rosszkor, mindig jókor,
nincs öröm, csak vele élve!
Így könyörgök: add őt vissza,
szükség van a feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom, látod már a hasznod,
visszaadom hát az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát csak újra jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
de csak némber az a némber,
sok bosszúság, kevés öröm,
és a csóknál több a köröm,
köröm, karom, fecsej, szitok,
ha úgy látja jónak, kidob,

minden bajért engem okol,
vele élnem tüzes pokol,
így könyörgök, legyen vége,
vedd őt vissza, sose lássam,
nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az Istennek,
nagyot ütött az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed,
nekem is van egy kis eszem,
többé vissza sose veszem,
oktalanságodon okulj,
ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
ezt a mérget hordanod kell,
akárhogyan éget is,
vidd az asszonyt, mert különben
beszüntetlek téged is!

Sok millió éve ennek,
de semmi se változott,
ma is így vagyunk a nővel,
hol áldott, hol átkozott,
nyögünk, hogyha velünk van és
hogyha elhagy akkor is,
ezt csináljuk amíg élünk,
így jön el az aggkor is,
amíg ez a világ világ,
össze sosem békülünk,
tragédiánk egy mondatban:
sem velük, sem nélkülük!

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.
(Márai Sándor)

Kérdezd: szeretlek -e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom,
De ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert azt én magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Mondhatnék esküt, hosszú és nagy esküt,
Az ég felé tartván kezem,
Hogy szívem minden dobbanása érted,
És egyedül érted leszen,
Hogy öröklámpa benne a hűség,
Mely még ott lenn a föld alatt is ég.

S mondhatnék átkot, hosszú és nagy átkot,
Mely mint a villám érjen el,
S égesse, tépje lelkemet legmélyebb
Pokolba mártott körmével,
Ha elfeledlek téged, kedvesem,
Sőt, ha rólad csak megfeledkezem.

Nem mondok esküt és átkot. Jaj annak,
Jaj, akit ez tart vissza csak.
Én eskü, s átok nélkül is örökre
Lelkem lelkében tartalak,
Ott fogsz te állni magasan-fényesen Mint a tejút a legmagasabb égen.

Amit a szívem diktál
Ha tudnád mennyire szeretlek,
Ha Tudnád milyen a szeretet.
Ha hinnéd, hogy hiszek.
Ha megértenéd, hogy csak Te
és senki más nem kell nekem.

Egyszer rájössz, miért voltam őszinte,
Egyszer rájössz miért kellettél ennyire.
Egyszer rájössz, hogy őszinte voltam,
Egyszer rájössz, már mindennek vége.

Te vagy a hit,
Te vagy az élet,
Te vagy a jelen, s a jövő,
Te vagy ki kell nekem.

Kezem remeg, hangom zavaros,
Tekintetem tiszta,
A szívem, magányos.

"SZERELMES VERS

Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!"
( József Attila )

- Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott felejtettem a lelkem.
Így mondta, mint egy gyermek, szelíden, halkan, határozottan, vagy mint egy orvos, aki diagnosztizál.
- Dódi, nekem is jár egy darabka élet.
(...) Álltunk a holdfényben, az illatban, akkor már nem beszéltünk, nem volt se neki, se nekem merszem, hogy folytassuk ezt az abszurdumot, ami olyan rettenetesen emberi volt, és olyan őrültség.

"A király pedig leült aranydíszítésű elefántcsont trónusára, könyökével az aranyoroszlán hátára támaszkodott, és fejét tenyerébe hajtva, mondta:
- Írjátok!

"Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra, mert erős a szerelem, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai."

És oly sokáig hallgatott, hogy az írnokok ijedtükben lélegzetüket is visszafojtották, majd így szólt:
- Hagyjatok magamra.
S egész nap, míg le nem szállott az alkony, egyedül maradt a király gondolataival, és senki sem merészelt belépni az ítélet üresen tátongó, hatalmas termébe."

"A szerelem megóvja a szépséget,s a Nők testét a csókok éltetik,mint méheket a virágok." /France/

Heather Bay : Maradj így kérlek!

Átölelsz.
Szorosan, simogatva…
Csókod követelőzve utat keres testemen,
kezed kezemben…szívem tenyeredben.
Simogatsz…
S hagyod, hogy lassan égjek…
…nem sietetsz semmit…
Maradj így kérlek!

Csókolsz.
Nyakamon érzem ajkad…
leheleted egyre csak izgat,
s míg a vágy meg nem öl lassan…
…ölelsz át fönt a magasban…
Maradj így kérlek!

Szólsz.
Halkan suttogsz fülembe,
vágyaid súgod, s én feleletre,
ölellek még szorosabban…
El ne engedj Drága!
Szeress engem úgy ma,
mint még senki soha!
Maradj így kérlek!

Ringunk.
Amint a vágyunk az égig hág,
lassan hullnak le a ruhák,
rólunk, mint tavaszi szirmok a napsütésben.
Öleljük egymást a végtelenben,
s ringunk finoman, míg a csoda
el nem borít újra, s újra…
Maradj így kérlek!

Fekszünk.
Csendben, boldogan.
Kezed karomon, lábad lábamon…
Csókodtól elhamvadva pihegek,
Már alig élek…
mégis több bennem az élet,
mert veled vagyok…
Maradj így kérlek!

"... ahogy egyszer berobbantál az életembe, semmissé téve mindent, ami előtted volt, évtizedes szokásaimat, az ébredést és az elalvást, az ételek ízét, a színeket, megkérdőjelezve a szabad, nem szabad addig ismert játékszabályait, felborítva a lakásban a bútorokat, átalakítva a testemet, a szememet, forgószeled földobott a levegőbe, tanuljak meg röpülni, szárnyam nőtt, megismertem a levegő törvényeit, a boldogság szemaforja zöldre váltott, fenyőszagú lett a fürdővíz, először kóstoltam meg a nem jó egyedül pezsgőjét, a mindig veled akarok lenni nehéz vörös borát, telehordtam a pincét hordókkal, üvegekkel, hogy egy életre elég legyen, nagyon sok kellett belőle, sosem volt elég belőled, forrasztólámpád leégette rólam a hallgatás évről évre vastagodó festékrétegeit, a megszokott, véglegesnek hitt magányosság abroncsai szétpattantak, szabad lett a kezem, a lábam, a tüdőm, megszülettem általad, azzá, aki vagyok, vajon hányszor születik meg az ember, más lett a világ, hogy újra megszülettem, ajtók nyíltak ki, sosem voltam mögöttük, berozsdásodott zárakban megfordult a kulcs, küszöböket léptem át, sosem látott virágok nyíltak ki varázsütésre, más világ: kérges tenyerű favágók valószínűtlen tündérmeséje."